Az MNM Rákóczi Múzeumának új gyűjteményét Sándor József sárospataki öregdiák adományozta 2014-ben.
A napóleoni háborúk alatt kialakult színesfémhiány késztette a porosz uralkodókat arra, hogy a 19. század elején a vasöntést művészi fokra fejlesszék öntödéikben. Az ott készült míves dísztárgyak, domborművek, kisplasztikák, ékszerek felvették a versenyt a bronzból, sőt az ezüstből készített darabokkal is. A gleiwitzi (ma Gliwice, Lengyelország), majd a berlini öntödék mintakincse nagy hatással volt az európai, s a magyar öntöttvasművességre is.
A Kárpát-medencében az iparszerű öntvénygyártás a 18. században kezdődött el kincstári és magántulajdonú vasművekben, Bogsán, Rhónic, Resica, a Diósgyőr melletti Ómassa, Munkács-Selesztó, Turjaremete, Kabolapolyána, Tiszolc és Nyustya öntödéiben. A 19. század első felében még további húsz helyen épült vasmű, a legjelentősebbek Újmassán (1813), Ruszkicán (1828), Dernőn (1835), Hisnyóvízen (1846), Nadrágon (1846), Korompán (1848), Szentkeresztbányán (1850) és Stájerlakaninán (1858). Ötödük foglalkozott díszöntvények készítésével, melyhez kellő szaktudású mintakészítő, formázó és öntő szakember is kellett.
Az 1810–20 körüli időktől már készültek műöntvények Rhónic és Munkács, majd a század közepén Dernő, Resica és Ruszkabánya műhelyeiben. A hazai öntöttvasművesség fénykorát a század közepére érte el. Ezt a korszakot a nagyrészt klasszicizáló, gótizáló (neogótikus) porosz modellek átvétele jellemzi. Az 1850-es, 60-as évektől megjelennek a saját tervezésű modellek – ebből az időszakból különösen a Munkácsi Vasgyár európai rangú tevékenysége érdemel figyelmet –, de mindvégig megmarad a német, a cseh és morva hatás, a technológiai fogások és a minták, modellek átvétele is. Bár a közép-európai öntöttvasművesség fénykora az 1860–70-es években véget ért, Magyarországon még a kiegyezés után is születtek szép alkotások, főleg a német szakemberek által régóta fejlesztett bánáti öntödékben.
A művészien megformált öntöttvas tárgyakat, használati cikkeket, íróasztali felszereléseket, gyertyatartókat, lakásdíszítő domborműveket, dísztálakat, vázákat, kisplasztikákat a polgári világ közönsége szívesen vásárolta az 1930-as évekig. Ezek a kor ízlésvilágának megfelelően historizáló, vagy leegyszerűsített formavilágúak, később túldíszített, neobarokkos stílusúak, a századforduló után megjelennek a szecessziós motívumok. Trianon után a nagy múltú öntödék a határon kívülre kerültek. Ezután a salgótarjáni Hirsch és Frank cég öntödéje és a Ganz és Társa Rt. foglalkozott finom kidolgozású díszöntvények gyártásával.
A gyűjteményi anyag legértékesebb részét az európai öntöttvasművesség kezdeti időszakának remekei, a gleiwitzi, berlini, mariazelli finomöntvények képezik. Magyar vonatkozásban a mintegy 50 tárgyból álló munkácsi kollekció a legértékesebb.
Közép-Európa és a Kárpát-medence finomöntödéiből származó mellképek, emberi és állati mozdulatokat őrző kisplasztikák, szobrok, a mívesen formázott és öntött lakásbelsőt díszítő vázák, hamutálak, dobozok, íróasztali nehezékek, egy-egy történeti eseményt vagy életképet megörökítő faliképek, dísztálak, igényes öntött háztartási eszközök képezik a kollekció legnagyobb számú részét. Vallási témákat megfogalmazó domborművek, asztali keresztek mellett kis harangocskák is vannak a szakrális tárgyak között. Néhány tárgy a bányász-kohász szakmához, az öntödékben tevékenykedő szakemberek világához áll közel. A kiállítás tárgyainak többsége a történelmi Magyarország ma már határainkon kívül eső területéről származik.
Fedezzük fel szépségüket annak a ma már közülünk eltávozott szenvedélyes „Vasembernek”, Korompay Lászlónak a végakarata szerint, aki azt szerette volna elérni, hogy gyűjteménye egyben megőrizve, hazai kiállítóhelyen adjon élményt, okozzon örömet sok-sok embernek és fokozza művészeti és ipartörténeti múltunk iránt érzett megbecsülésünket.
A kiállítás kurátora: Lengyelné Kiss Katalin
A borítón az első Kossuth mellszobrok egyike, 1848-1849, Schossel András, Munkács
