70 éve született Jakab Gábor sárospataki fazekas, Népi Iparművész 

 „Szerelemből lettem én fazekas”

Jakab Gábor

 Az 1953. január 22-én, Sárospatakon született, ma is alkotókedvvel teli fazekassal beszélgettem szakmája útjáról. Elmondása szerint a pályaválasztás területén minden véletlenszerűen alakult az életében. A kovácsmesterséget tanulta ki először, mert nagyon érdekelte az anyag formálhatósága. A szakmában pár évet dolgozott, majd megismerkedett feleségével, aki a pataki Kerámiagyárban festette az edényeket. „Szerelemből lettem én fazekas” - jegyezte meg mosolyogva.
Gábor már gyerekkorában is sokat járt be a gyárba, mivel édesanyja is ott kereste a kenyérre valót. Alkalmazottként 1974-ben kezdett el különböző munkafolyamatokban dolgozni. Legelőször a kemencénél volt égető, aztán az alapanyag-előkészítőben tevékenykedett. Ott szívta magába az alapanyagok és a mázkészítés fortélyait. Kérésére bekerült a gyártási folyamatba is, ahol megtanult korongozni. Ez idő alatt elvégezte Sárospatakon a kerámiakészítő szakképzést.
A Kerámiagyárban Szkircsák Feri bácsi mutatta meg neki az alapfogásokat, később aztán Gábor saját magát kezdte fejleszteni. A korongozásnak kemény egy hónap volt a betanulási ideje. Először egy formát kellett megtanulni, ő a puftit (tejfölös tároló) választotta. Utána beállva a termelésbe, teljesítménybe kellett korongozni. Ha ez már jól ment, tovább bővíthette tudását a formák világában. Amikor egy újabb típusú formát elkészített, azt festés után zsűrizni vitték. 1987-ben azonban jobbnak látta, ha “kalapot emel a gyárnak”. Visszagondolva így fogalmazott: „De jól tettem. Ez tökéletes jó döntés volt”.
Ekkor érkezett a Rákóczi-várba, ahol nyugdíjas koráig dolgozott. Elmondása szerint itt közelebb kerülhetett a néprajzi gyűjtemény régi kerámiaedényeihez. Formailag ezekből merített újabb ihletet. Gábor mindig jó szívvel gondolt a múzeumra, mai napig jó kapcsolatot ápol az itt dolgozókkal.
A várba kerülés évében (1987) másodállásban “kiváltotta az ipart”, és a ma is működő fazekas műhelyében kezdte el megvalósítani saját elképzeléseit. Ekkor csak fehér kerámiákat készített, ami azt jelenti, hogy “kevés díszítés, rátétes rózsa-minta vázákra, kaspókra, mindenre. Ez volt a menő abban az időszakban, a népi kerámia akkor egy kicsit hanyatlott” – emlékezett vissza.
Az 1990-es évek közepén a Kerámiagyár abbahagyta a népi díszedények termelését. Ezután azonban egyre többen kezdték el keresni a hagyományos parasztkerámiát. Gábor ekkor döntött úgy, hogy újra a pataki népi kerámiák készítésével fog foglalkozni, ami a szavaival élve „be is jött” neki. Felkereste Szkircsák Ilonát (Népi Iparművész, kerámiafestő), hogy próbálják meg feléleszteni a hagyományos pataki motívumkincseket. Ilonka néni, aki jó kapcsolatban állt Gáborral, egyből igent mondott a felkérésre. A közös munka során Gábor készítette az alapformát, hozzá engóbot, festékeket. (Az engóbozás alapszín. A testnek a fehér vagy a fekete alapszíne. Még nyersen csinálják öntéssel vagy mártással.) Amikor elkészült a forma, akkor kezdett el Ilonka néni festegetni a nyers árura, aztán jött a terrakottázás (egy égetés), a rendes égetés után máz került rá, majd ment vissza a kemencébe (1000 °C környékére). Ilonka néni már rég nyugdíjas volt, amikor elkezdtek együtt dolgozni. „Akkor az emberek keze már ugye remegni szokott, de az övé nem remegett. Lehet is látni, hogy erőteljes ecsethúzásokkal dolgozott” – hangsúlyozta Gábor.
A műhelyében történt minden, itt készültek a kollekciók. Az első kemencére való égetés nagyon szépen sikerült, aminek nagyon örültek. Rá is bízta Ilonka nénire, hogy azt fessen rá az edényre, amit kigondol. Addig csak meglévő motívumokkal dolgoztak, de innentől sok szép új motívum is született. Eleinte exportra dolgoztak Németországba, ami még 2001-ben is tartott.
Időközben már fazekas pályázatokon is részt vettek. 1996-ban jött egy pályázati kiírás, amire lelkesen jelentkeztek. Kecskeméten tartották az Országos Pályázat és Kiállítás eredményhirdetését, ahol Gábor és Ilonka néni közös alkotásaikkal III. helyezést értek el. Ugyanebben az évben munkájuk helyet kapott a Népi Iparművészeti Tanács budapesti állandó kiállításán is. Ekkor indult be egy olyan szakasz az életükben, ami nagyon eredményesnek bizonyult. A sikeren fellelkesülve közel öt esztendőn keresztül évente legalább két kiállításon szerepeltek munkáik, melyek mind egyedi darabok voltak.
Jakab Gábor életében 1999-ben jött egy törés. Ebben a nehéz időben az agyag adott neki erőt, valamint az elmúlt évek sikerei. A kecskeméti pályázat idején már beteg volt. Előző nap engedték ki a kórházból, de ő kocsiba szállt, hogy ott lehessen a megnyitón.  Ez is sokat segített az egészségi állapotán. A műtét után még pihent egy hónapot, majd újra elkezdett tálakat korongozni. Teljesen aktívan folytatta az alkotást, melyhez nagy lendületet adott neki a határon innen és túl rendezett kiállítások sora Pesttől Kassáig.
Ebben az időszakban, 2000-ben szerezte meg Gábor a Népi Iparművész címet. Hamarosan összeállt egy közel kétszáz darabból álló zsűrizett kiállítási anyag. Ezen termékek java 2021-ben bekerült az MNM Rákóczi Múzeuma néprajzi gyűjteményébe, megőrizve őket az utókor számára. Terveink szerint 2023-ban a pataki népi kerámiák legszebb darabjai egy kiállítás keretén belül megtekinthetőek lesznek a Rákóczi Múzeumban.
A nagy lendülettel indult közös alkotásban Ilonka néni és Gábor is örömét lelte. A munkájukat övező sikerélmények nagy hatással voltak életükre. Megértették egymást, így könnyen zajlott a közös munka. 2005 körül azonban új fordulatot vett életük, ugyanis Ilonka néni, megromlott látása miatt maga tette le az ecsetet. A közös tevékenység befejezése után már egyre kevesebb kiállításon vettek részt.
Gábor mindig is fontosnak tartotta, hogy méltó tanítvány legyen. Elsősorban nem a dicsőségben és kitüntetései által, hanem munkájában akar felnőni mestereihez. “Olyan ember szeretnék lenni, aki a teremtés ritka képességén túl a hagyományok méltó ápolását tekinti céljának.”
Úgy érzi, mindig a szerencsén múltak a dolgai, mégis elérte, amit szeretett volna. Nagy szeretettel mesélt a gyerekekkel közösen megélt rendezvényekről is. Részt vett táborokban, évente egyszer-kétszer iskolákban is korongozik az ifjúsággal. Legutóbb karácsony előtt kapott meghívást, amit jó szívvel fogadott el.
Leírni is elképesztő, de jövőre lesz 50 éve, hogy Gábor élete összefonódott a fazekassággal, amelyet mindig is szívből művelt.
A jövővel kapcsolatban így fogalmazott: „Ha ötlet van, akkor megcsinálom, de leginkább megrendelésre szoktunk dolgozni. Jó lenne egyszer eljutni oda, hogy nem volna anyagi kérdés, hogy az ember alkosson.”
Mostanság szabadidejében pihenget, gondolatban készül a következő munkára. Arra törekszik, hogy olyan tárgyakat és eszközöket formázzon meg, amelyek a gyönyörködtetésen és az ízlésformáláson túl a használhatóságukkal is az embert szolgálják. Ameddig csak tudja, életben szeretné tartani a pataki népi kerámiát, ezért még sokáig kíván dolgozni. Arra a legbüszkébb, amit elért ebben a szakmában, hisz ez az élete. 

Leskó Andrea