A „nagy” és „a legnagyobb”
Gróf Széchényi Ferenc és István atya-fiú kapcsolata
Ma 200 éve, 1820. december 13-án hunyt el gróf Széchényi Ferenc, akiben a Magyar Nemzeti Múzeum alapítóját tisztelhetjük. Az életében már a „nagy” jelzővel illetett Széchényivel kapcsolatosan az első magyar közgyűjtemény megalapítása mellett azt szokták megjegyezni, hogy „a legnagyobb magyar” édesapja volt. Ez utóbbival foglalkoznánk e kerek évforduló alkalmából, azzal, hogy mi is volt az eredője annak, hogy gróf Széchenyi Istvánból, a legkisebb fiúból a „legnagyobb …” lett.
Széchényi Ferencnek hatodik gyermekeként jött István fia a világra 1791. szeptember 21-én Bécsben. A család a bécsi és a nagycenki kastély között ingázott alapvetően, e két helyet tarthatta leginkább a kis Stefi is otthonának, bár a dúsgazdag atyának ezeken kívül még számos más birtoka, kastélya és városi palotája volt.
Az otthon Stefinek becézett gyermek szeretetteljes családi körben nőhetett fel. Szülei nagy figyelmet fordítottak a nevelésére, oktatására. Az édesapa a felvilágosodás híveként hangsúlyosan fontosnak tartotta ezt, és elsőrendű céljává vált, hogy a nemzetnek, a hazának hasznos fiakat neveljen. Ezzel korántsem volt egyedül, a magyar arisztokrácia körében is sokan komoly érdeklődéssel fordultak a gyermeknevelés és az iskoláztatás felé, nem egy esetben saját családi körükön túlmutató hatással is. Gróf id. Teleki Lászlót (1764-1821) említjük itt meg, aki ebből a szempontból a legjelentősebbet Széchényi kortársai közül. Ő a pedagógia elméletével is behatóbban foglalkozott, több értekezést írt a témában, de korántsem csak a teória embere volt, hanem gyakorlatban is bizonyított, kiváló gyermekeket nevelt, elég, ha legidősebb fiára, Teleki Józsefre gondolunk, aki Széchényi István jó barátja lett, s akivel aztán együtt irányították az Akadémiát (ti. Teleki az elnök volt, Széchenyi pedig az alelnök). Széchényi Ferenc és id. Teleki László között sok egyezést tudnánk megállapítani, jelen írásban egyet említünk meg: mindkét jelesünk nagy figyelmet fordított a megfelelő nevelő kiválasztására. Széchényi Ferenc például Lajos fiának 7 éves korában a pozsonyi Tibolth Mihályt választotta nevelőjéül, aki később személyi titkára lett, majd őt bízta meg a hazájának felajánlott cenki könyvtára első katalógusainak szerkesztői munkálataival is. István fiának szintén 7 éves korában hozott nevelőt (1798), a kecskeméti születésű Liebenberg (később: Lunkányi) János személyében, aki – mint kiderült – a legjobb választásnak bizonyult (11 évig volt nevelője Stefi grófnak, majd jószágigazgatója és egyik legjobb barátja lett). Ezen túl még egy adalékot tennénk hozzá ahhoz, hogy mennyire fontosnak tartotta Széchényi gyermekei nevelését, illetve annak mikéntjét: életrajzírója, Fraknói Vilmos említi, hogy 1793-ban, amikor IV. Ferdinánd nápolyi király udvarában járt diplomáciai küldetésben, az uralkodó mindent megtett azért, hogy ő legyen az új osztrák követ és jó időre országában maradjon a művelt magyar főúr. Ferenc császár ki is nevezte volna őt, Széchényi azonban azzal a megokolással hárította el magától e megtisztelő állást, hogy ő nem akarja a fiait külföldön neveltetni.
01. kép
Széchényi Ferenc tehát a gyermeknevelés terén is sokak elismerését kivívhatta, gyermekei magyar nemzeti érzésű nevelésével pedig kimondottan nagy tiszteletet váltott ki kortársaiból. A patrióta nevelés (a bécsi magyar) arisztokrata körökben az 1780-as, 90-es években korántsem volt még olyan magától értetődő, mint fél évszázaddal később. Pálóczi Horváth Ádám (1760-1820) ezeket írta erről Kazinczy Ferencnek 1789-ben kelt egyik levelében: „Bécsben mind a fijának mind a leányának magyar asszony dajkát tart, a kik (magyar) fejrevalóban hordozzák a kis grófokat a bástyákon”. (Kazinczy egyébként személyesen ismerte Széchényit, járt is nála vendégségben, és „szent hazafi”-nak nevezte őt.) 1803-ban István nevelője a következőképpen méltatta az édesapa hozzáállását és példamutatását hozzá intézett levelében: „Ámbár, hogy az akkori időknek vélekedése és szokása ellene volt, mégis legelső volt Excellentiád, a ki házának tiszta szeretetétől vonzattatván drága magzatait hazafiaknak gondviselésére bízta és másokat hasonló cselekedetre serkentett.” E sorok megszületésekor gróf Széchényi Ferenc már egy másik téren is példát mutatott, hiszen 1802. november 25-én hivatalosan is felajánlotta nemzetének hatalmas hungarica-gyűjteményét, ahogy az alapítólevélben fogalmaz: „… részben nyomtatott, részben kéziratos művekből álló könyvtárt, valamint pénzérmék, földrajzi térképek, képek s végül a magyar történelmet bármilyen szempontból érintő, vagy ezekkel kapcsolatban álló címerek gyűjteményeit, melyeket több év során fáradsággal, gonddal és jelentős kiadásokba merülve szereztem meg a drága hazának, melynek ölében mindezek összeszedésére alkalmat és módot találtam…” Széchényi példát mutatott az adományozás módjában is, hiszen egyrészt ő állta a gyűjtemények (Pestre) szállításának, valamint a megnyíló új közintézmény bebútorozásának költségeit, másrészt, ami ennél is fontosabb, hogy – ugyancsak saját pénzén – elkészíttette és kiadta gyűjteményei szakkatalógusait. Mindemellett arra is komoly gondot fordított, hogy ezek az országban minden szükséges helyre és személynek eljussanak. De nemcsak törvényhatóságok, tudósok, írók kaptak ezekből a kötetekből, hanem gyermekeinek is ajándékozott belőlük. A legkisebb fiú 12 évesen kapta meg, nyilván nevelési célzattal. Ezt a következő kis magyar nyelvű levéllel köszönte meg édesapjának:
„Édes Kedves Jó Atyám!
Noha én gyenge időm miatt nemis érdemlem-meg a’ szép Magyar Könyvháznak laistromát, és nem is tudhatom meg-ítélni elegendően ennek a betsét: mégis adott az én Kegyes Atyám; hogy én-is példáját valaha kövessem, és édes Hazámnak boldogságát, a’ mennyire tőlem kitelhet, előre mozdíttsam. – Fogok-is iparkodni jól tanulni is a’ hogy tsak lehet, és magamat jóságban gyakorolni, hogy így Édes Atyámnak örömöt tsinálhassák (sic!) hálaadásul ezért a’ szép könyvháznak laistromáért. Édes Jó Attyának Pesten 26-ik Dec. 1803.” Megható ezt olvasni a későbbiek ismeretében.
Széchenyi István ezután még hat évig végezte tanulmányait a pesti, a soproni és a szombathelyi gimnáziumokban magántanulóként abszolválva vizsgáit. 18 évesen katonának állt, ekkor hagyta tulajdonképpen el a szerető otthont. Hogy milyen bensőséges kapcsolat alakulhatott ki édesapja és közte, azt jól mutatják a következő években szüleinek (rendszeresen) küldött levelei. Ezekben szeretettel, de alapvetően röviden üdvözli édesanyját és utána részletesen beszámol a vele történtekről, állapotáról, érzelmeiről – édesapjának. Ő a példakép és úgy tűnik lelkileg is ő áll közelebb hozzá szülei közül. A nagytekintélyű atyának pedig ő lehetett a kedvenc fia, erre Széchenyi István egy, még atyja életében írt naplójegyzetéből következtethetünk: „Atyám nagyon szeret, mert ifjú korában hozzám hasonlított. Oly embert vélt belőlem nevelhetni, ki egykoron hazájának javára, neki pedig vigasztalására lehet... Eddig még egyiket se tettem, s ő mégis szeret. Nem tud nem szeretni.” (Palermo, 1819. május 9.) Amikor a következő hónapban hosszú idő után hazatér, mindenki azzal fogadja, hogy édesapjának már legfeljebb csak egy hete lehet hátra. Ő azt írja naplójába, hogy még több mint fél évig is „tovább vonszolhatja életét”. (Bőven igaza lett, hiszen édesapja még majd másfél évet élt még.) Hazatérte után, 1819 nyarán többször is meglátogatja szüleit. A viszontlátás kapcsán meg is jegyzi naplójában, hogy szülei mennyire szeretik őt. Néhány héttel ezután azt is lejegyzi, hogy édesapja sokat mesélt neki arról az időről, amikor édesanyját feleségül vette. (Széchényi Ferencnek nem volt könnyű elérnie, hogy elvehesse bátyja özvegyét.) „Mennyi hasonlóság az én és az ő helyzete között! Minden szava mélyen megrendített, s erős a meggyőződésem, hogy egy végzetes szerelem némely családban tovább élhet nemzedékeken át.” (1819. augusztus 2. A fiú szintén szerelmes volt bátyja feleségébe, akinek húgát, Selinát éppen ezidőtájt akarta feleségül venni.)
02. kép
Az atyát ekkor már évek óta foglalkoztatja a halál gondolata. 1817 májusában, amikor szeme romlása miatt már arra készül, hogy teljesen megvakul, búcsúlevelet fogalmaz szeretett fiának. E több oldalas levelet aztán a fiú összehajtva egy tokba helyezi és talizmánként magánál hordja. Később, 1851-ben, már Döblingből a következőket írja volt titkárának és barátjának, Tasner Antalnak: „Tehetségesebb voltam, mint bárki más; igen, Magyarország jótevője lehettem volna. Még annak idején, midőn atyám – 1817-ben – a talizmánt írta nekem, és később külön az én számomra egy imakönyvet. Még annyi fáradságot sem vettem, hogy elolvassam! Borzalmas!” Fél évvel korábban pedig ugyancsak Tasnernek írt levelében találkozunk atyjára való utalással. A „Ma indulok a pokolba!” kezdetű levelében magát vádolja Magyarország vesztéért és önmagára, mint bűnösre így mutat: „Én a dicső Széchényi Ferencz fia és a Festetich György unokaöccse! Én tettem ezt.”
A „legnagyobb magyar” számára mindig is édesapja volt az etalon; amikor 1825-ben az országgyűlésen megtette nevezetes felajánlását egy tudós társaság létrehozására (a magyar nyelv védelmére) úgy gondoljuk, hogy nemcsak szerelmének, a karzaton ülő Crescence-nak szeretett volna imponálni, hanem atyja példája is benne volt e tettében, mint aztán minden más kezdeményezésében is, ami a nevéhez fűződik. És, hogy mennyire tisztelte, szerette apját és, hogy ezt mennyire tudták róla (legalábbis közeli barátai) egy éppen későbbi feleségéhez kapcsolódó momentum is megmutatja. 1826 februárjában beszél arról barátjának, báró Wesselényi Miklósnak, hogy szerelmes lett Seilern Crescence-ba, aki ekkor még gróf Zichy Károly felesége volt. Barátja alighanem megkérte, hogy ne csináljon botrányt és tartsa tiszteletben szerelme házasságát. Széchényi naplójából tudjuk azt is, hogy ekkor Wesselényi azt tanácsolta neki, hogy esküdjön meg apja sírján, hogy Crescence-t „mindig tisztán és erkölcsösen” fogja szeretni. (1826. február 7.)
Gróf Széchényi Ferenc ekkor már több mint öt éve a cenki temető általa építtetett családi kriptájában pihent. Az egykori (18. századi) kápolnát azért bővíttette és azért alakíttatta ki benne a családi sírboltot „hogy fiait és unokáit ne csak életökben kapcsolja össze atyafiságos szeretet, hanem holtuk után vele és anyjukkal együtt nyugodjanak”.
03. kép
Végül Széchényi Ferenc a Hazai ’s Külföldi Tudósítások 1820. december 20-i számában megjelent nekrológjának záró sorait idézném: „Illy jeles férfiunak példája, ki Eleinek nagyságát, vagy elérni, vagy meg is haladni nemes kötelességének tartotta, biztató reménységet nyújt, hogy ditső nevének, és nagy jószágainak örökösi nem késnek az ő fényes tetteit is követni; mert a’ sasok nem nemzenek gyáva galambot. De Hazánknak más Naggyai is az ő elfelejthetetlen példájából megtanulhatják, hogy a’ bölts féfiunak lehetséges az ő fényes ragjához illő méltósággal élni, gyermekeinek is eleget hagyni, és mégis e mellett a’ Hazának javát is tetemes áldozatokkal gyarapítani.” A 200 éve elhunyt Széchényi Ferencre azért is emlékezhetünk nagy hálával és tisztelettel, mert ilyen fiút nevelt, aki az ő példáját követve lett az, aki, „a legnagyobb magyar”. A sas valóban sast nemzett.
Debreczeni-Droppán Béla
01. Ismeretlen mester: Gróf Széchényi Ferenc családja körében, 1793-95 körül (MTA KIK Kézirattár)
02. Johann Ender után Dörre Tivadar: Gróf Széchényi István, 1818-ban (Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok)
03. Johann Ender: Gróf Széchényi Ferenc (az olajfestményt fiai rendelték meg a művésztől és adományozták aztán a Nemzeti Múzeumnak, 1823)
