Mit jelent Cseri Miklósnak a Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgatójának Sárospatak és a Rákócziak öröksége?

Patak és én

Nem lehet elszakadni. Nem tudok és nem is akarok elszakadni. 1971. szeptember 1-jén, amikor átléptem a gimnáziumi épület kapuját, végérvényesen megpecsételődött a sorsom. Bekerültem egy közösségbe, ahol jó volt lenni, és tagja lettem egy közösségnek, amely a mai napig létezik, él, megtalál, s én megtalálom tagjait. Érettségi után nosztalgiázni jártam vissza, mert a „nagy életben” kerestem a biztonságot, de ez a nosztalgiázás hamar véget ért. Rá kellett jönnöm, hogy ha visszamegyek, emlékeim ugyan vannak, de már egy más minőségben róhatom az Iskolakert vagy a Fő utca köveit.

A mai napig vannak innen barátaim, öten, fiú osztálytársak évtizedek óta két-három havonta találkozunk, tartjuk a kapcsolatot, ugyan Patak tart össze bennünket, meg az eltelt négy év, de ez a kapocs már láthatatlan, nem konkrét, hiszen mindennapi dolgainkról, mai életünkről beszélgetünk.
De mégis egy közösség vagyunk, amelyet Patak kapcsol össze, vagy legalábbis Patak indított el bennünket azon az úton, amelynek során így közösséget alkothatunk. Nekem szerencsém van, mert én vállaltam az öt évenkénti érettségi találkozók szervezését is, s ennek köszönhetően, ha máskor nem, de öt évente előkerülnek a régi képek, írások, levelezések, újra elkezd élni az osztály. Nem adnám át senkinek sem ezt a feladatot.

Abban is szerencsésnek érzem magam, hogy az iskolától és a várostól sem szakadtam el végérvényesen, hiszen munkám számos esetben vetett a Bodrog partjára. Kiállítás megnyitók a várban vagy a galériában, kutatások a nagy könyvtárban, találkozók kollegákkal, előadások, s folytathatnám a sort, melyek mindegyike kellemes apropót szolgáltat ahhoz, hogy újra és újra visszatérjek.
Két felejthetetlen élményem is van, hiszen a 475 éves évforduló kapcsán a gimnázium folyosóin megrendezett emlékkiállítást én nyithattam meg, s 2015-ben állami vezetőként a március 15-i ünnepi beszédet az Iskolakertben az előtt a Kossuth-szobor előtt mondhattam, melyet pont az én itt tartózkodásom alatt építettek, s mely körül oly sok izzasztó kört kellett futni a testnevelés órák bevezetéseként. Megadatott számomra, hogy a világ számtalan pontján, akár sok-sok ezer ember előtt is beszélhettem, de olyan drukk és szorongás soha sem volt bennem, mint amikor a fentebb említett évfordulós kiállítás megnyitót tartottam a régi iskolámban, a régi tanáraim előtt. Mint Móricz kisdiákja úgy éreztem magam az Alma Mater falai között, és szertefoszlott minden magabiztosságom azon a helyszínen, ahol kisiskolásként, pecúrként bolyongtam az ódon folyosókon és falak között.

Az angol internátus, vagy ahogy az én koromban hívták, Kossuth Kollégium, az Iskolakert, a lány kollégiumok, a tornacsarnok, mind a mai napig erős hatással vannak rám, mert szinte minden zegéhez, zugához személyes élmények kötnek. A tavalyi 40 éves érettségi találkozónk alkalmával kezembe került egy 1974-es fekete-fehér fotó, amely a Posta épület előtt, a Bodrog áruházzal szemben készült,
egy csatatér szerűen feldúlt főutcán. Mennyit változott, mennyit szépült azóta Sárospatak! 1971 telén, a Vár lovagtermében egy előadáson hallhattam Mészöly Gézát, a „Pályám emlékezete” című sorozaton belül, s már akkor inspirálólag hatott rám az a rengeteg kiváló ember, aki ebbe az iskolába járt, ennek a városnak a levegőjét szívta, aki itt szerzett magának életcélt, szakmát, hitet, hazaszeretet. A mai napig az a cél vezérel, hogy életemmel és munkámmal méltó legyek az elődök szelleméhez,
s osztályközösségünk értékrendjéhez. Patak nem enged, s nem is akarom, hogy elengedjen.

Dr. Cseri Miklós
főigazgató
1971-75

Szentendre, 2016. április 28.