A föld háza

A falu megélhetésének alapját jelentette egykor az önellátó jellegű élelemtermelés. Ennek egyik legfontosabb alapformája mindig is a szántóföldi földművelés és az állattartáshoz kapcsolódó szénamunkák jelentették.
A szántóföldi művelés rendszerének az alapja vetésforgó volt, amely által biztosították a föld tápanyag-utánpótlását. „A földnek nem elég a trágyázás, hanem pihenni kell, aludni mint az embernek.” – mondták a régiek. Az ugart a marhával és a sertéssel járatták trágyáztatták.
A legfőbb és legfontosabb szántóföldi növény a búza volt, melyre kiválóan alkalmas földek voltak Zsadány határában. Minőség szempontjából országos viszonylatban is előkelő helyet foglalt el. A jobban gondozott földek 16-18 mázsát teremnek, míg másutt csak 6-7 q búzát ad holdanként. „Zsadányban rossz föld nincs, csak rossza gazda, mint ezt több embertől hallottuk. A legelők kaszálók gyengék és javításukra semmiféle kísérletet nem tesznek”.
A földekre télen hordták ki ökrös szánon a trágyát. A szántáshoz az ekét általában a szekéren a saroglyára téve vitték ki. A boronálást vasfogakkal ellátott faborona, vagy tövisboronával végezték. A gabonaféléket ponyvából vagy abroszból vetették. Jobban felszerelt gazdaságokban már vetőgép is volt a háború előtt.
Aratáshoz a XIX. században sarlót használtak. Kaszát csak 1879-80-tól használnak. A kaszát a sonkolyosok hordták, a kaszanyelet pedig a városban vették, vagy megcsinálták maguk, néhányan kicifrázták, díszítették. Volt egy, aki kaszálta, volt egy marokszedő, egy pedig kötötte, majd összehordta csomóba. A marokszedés sarlóval történt, vagy gámóval, mert azzal nem kellett annyit hajolni. Kévéket keresztbe rakták. Egy kéve volt a keresztben alól, a többi kalásszal befelé keresztbe rakták, és úgy tették rá a papot. 18 kéve volt egy keresztben.
Kiegészítette még az aratókat a zsongár, azaz a vízhordó.

Aratás után a maradék elhullott kalászokat is összeszedték a tarlógereblyével, melynek brúgó vagy nagybőgő volt a neve.
Fontos része volt az aratásnak a learatott termény minél hamarabbi behordása védett helyre a nyári zivataroktól. A hordáshoz sógor, koma összefogott. Akinek volt csűrje az oda hordta a terményt, akinek nem az kazlat rakott az udvaron. A szem kinyerésének mindkét módszere ismert volt Zsadányban és alkalmazták: mind a cséplést, mind a nyomtatást. Ha cséphadaróval csépeltek, akkor szüret után megkezdték, és tavaszig csépeltek. 1910 óta van cséplőgép a faluban, azután már nem nyomtattak. A XX. században egy módosabb gazda főbb eszközeihez a következők tartoztak hozzá: cséplőgép, vetőgép, szekér, henger, borona, eke. Mindezeket a Tsz-ek kialakításakor vették el tulajdonosaitól.
Géplés után a paraszti munkák sorában a szénahordás következett. A kiüresedett csűrbe szénát, lucernát, lóherét, bükkönyt rakták, ha nem volt elég a hely középre is, nemcsak a két csűrfiókba.

A kicsépelt gabonát hombárban, meg nagy öthektós hordóban tárolták. A megőrölt lisztet osztályozták. 3 lisztes hordó állt a kamrában: kenyérnek való liszt, gabonaliszt, és az 1. osztályú liszt – ez volt a legfehérebb a legfinomabb, a kőttest ebből gyúrták. Később a gabona elmaradt.
Parasztgazdaság aratás után tudott pénzhez jutni, ha volt felesleges termény, amit eladhattak.
A búza mellett rozs, árpa, kukorica, tök voltak a fő termények.

 Mindkét falu, Sára és Zsadány is, kiváló adottságokkal rendelkezett a gyümölcstermesztésre. Ennek helye egyrészt a gazdasági udvar mögötti kert volt a falubeli portán, de valamikor külön zárt kertségek is léteztek mindkét falu határában. Előfordult még néhány gyümölcsfa a szőlőkben is, főként cseresznye, vagy barack.
Rendkívüli gyümölcsgazdagság jellemezte mindkét falut. Zsadány kertjeinek egy része közvetlenül a Bodrog partján húzódott. A kerteket így a Bodrog rendszeresen trágyázta. Volt olyan kert, melyben több mint száz gyümölcsfa volt. Alma mellett főképp szilva és körtefák jellemezték a kerteket. Úgy válogatták össze a fákat, hogy lehetőleg egész évben teremjen. A korai cseresznyétől megkezdett érni és a téli körte volt az utolsó.
A sokféle gyümölcs közül az alábbi fajtákra emlékeznek: búzával érő körte, császárkörte, vérbélű körte, nyakas körte, pargament körte, szotyós körte (közepe az érés során megivódik), piros szöges alma (rozmaring almának is hívták), bercenci szilva, veres szilva (ez nem volt magvaváló, de jó édes volt, ezért csak cefrének használták), boldogasszony szilva (magvaváló, lekvárba való, Nagyboldogasszony-kor, augusztus 15. napján érik).
Többen értettek a fák oltásához és más települések gyümölcsös-kertjeiből is szívesen hoztak oltóvesszőt.
A gyümölcsöt frissen is ették, vagy ha sok volt piacra vitték. Nagyon elterjedt volt a gyümölcs ősi feldolgozási módja az aszalás. Szilvát, almát és körtét aszaltak.
Az aszalót a kertbe építették fel. A földbe mélyítettek egy gödröt, mely köré vályogból egy nem túl magas koszorút emeltek, erre került a lészka. Ez fűzfából vont sövény tábla volt, melyet a koszorúhoz tapasztottak. Ennek egyik oldalán volt a szája, mint a kemencének, azon tüzeltek gyengén, nedves fafélékkel. Az öregek aszaltak és közben meglátogatták egymást.
Az aszalt gyümölcsöt aszú-szilvának vagy aszú-körtének hívták, de inkább susinkának nevezték általában. Sátoraljaújhelybe vitték a piacra. A susinkát télen megfőzték.
A téli körtét eltették a padláson a szénába, és ott megért. Karácsony után volt jó finom a körte. Körte két féle volt: berakni való nagyméretű kemény húsú, és a kisebb szemű ivódásra hajlamos. A Töltés (a régi országút) szélén is császárkörték sorakoztak. A termést az útkaparó értékesítette árverés útján. Az út ugyanis az állam tulajdona.
A magvaváló szilvából lekvárt főztek. Erre legalkalmasabb a bercenci szilva volt. Lekvár főzés előtt kikapcsították, esetleg le is darálták, hogy egyenesen potyós legyen. Lekvárt réz üstben főzték. Volt esztendő, hogy háromszor is főztek lekvárt.
Egy ilyen főzet 12-24 óra alatt készült el. Óvatosan tüzeltek alatta és gondosan keverték. Az üstöt földbe ásott gödörkatlanba állították. A keveréshez hosszú nyelű fakanalakat használtak. A kész lekvárt közönséges cserépfazekakba, bögrékbe, szilkébe töltötték, gyakran betették kenyérsütés után a kemencébe is, hogy biztosabban megkeményedjék. A szilvalekvár évekig eltartható.
Az egészséges szilva a lekvárba, a rossz pálinkába ment. A pálinka a rengeteg rossz hullott gyümölcs (főképp szilva) ésszerű hasznosítási módja volt. A gyümölcsöt fennálló hordókba gyűjtötték, melyből 10 hektót is megszedtek. A lehullott gyümölcsöt minden reggel szedni kellett.

A faluközösség mindennapjaihoz hozzátartozott a gyógynövények ismerete is. Sárazsadányban a gyógynövények közül nevezetesebbek voltak: a csodafa, a csattanó maszlag, a  nagy és kislevelű székfű, a kakukkfű, az ezerjófű, a pimpó (gyermekláncfű).
A Szár-hegy felé valamikor régen málna volt, a hegyekben mogyoró. Kökény a zsadányi Felső-iskola felé volt az árokszélen, de csak megkóstolták, nem foglalkoztak vele. Gombát akkor szedtek, ha volt, mert nincs minden éven.
„Egyéb növényi, melyek a falu határában fordulnak elő. Kerek mályva, szúrós szerbtövis, különböző katángfélék, gyújtovány fű, digitális félék, fehér mécsvirág, mocsári gólyahír, ibolya, gyöngyvirág, tőzike.”


A kertekhez hozzátartoztak a méhesek is. A hagyományos méhesek fából készültek. Hosszanti oldalukon szabadon több sorban deszkákon kasokat vagy köpűket helyeztek el, melyet három oldalról védtek deszkával az időjárás ellen. Az egyik rövid oldalán ajtó volt, ahol be lehetett menni a méhek mögé. Teteje náddal vagy zsúppal volt fedve, elején kis eresszel. A méhes a kert vége felé nézett.
A méhesben volt egy priccs, azon volt a guba leterítve, ahol pihentek a férfiak vagy az öregek vasárnap délutánonként. A méhek döngicsélése között jót lehetett aludni.
Elejében három vagy öt sorban deszkákon álltak a gyékény méhkasok. 25 család is elfért egy méhesben. A kasos méhészet produktivitása eltörpül ma ismert kaptáros méhészet mellett. Ennek úttörői a falvakban a papok, tanítók volt. Zsadányban csak a II. világháború után terjedt el a kaptáros méhészet.
A kasokat általában cigányoktól vettek, de volt, aki megcsinálta magának. A köpü a kikorhadt fűzfából készült, melynek a tetejét ledeszkázták. A kason keresztül botot szúrtak, mert leszakadt volna a súlyától a lép.

A Hegyalja szőlőművelése már a középkorban is jelentős, de különösen a XVI. század második felétől lendült fel. A főurak és felvidéki városok is igyekeztek itt szőlőbirtokot szerezni. A XVII. században a Rákócziak a legnagyobb szőlőtulaj­donosok. akik sokat tettek a szőlőművelés szintjének emeléséért.
A Hegyalja legjellemzőbb szőlőfajtája a fur­mint, hárslevelű. A tavaszi szőlőmunkák (metszés, kapálás) után. augusztustól kezdve szőlőpásztorok vigyáztak a termésre. Ostorral és kereplővel zavarták el a madarakat. A szüret kezdetének hagyományos, időpontja október 28-a, Simon-Júda napja volt. Az asszonyok és leányok szedték a szőlőt, válogatták az aszúszemeket, a férfiak pedig puttonyban hordták a szedőhelyre. A faluba szállítva az udvaron taposták ki taposókádakban. A törkölyt a nagy gazdaságokban rögzített csavaros és kőhúzós bálványos sajtókban nyomták ki, a kistermelők szerszáma a fa-, ill. vas középorsós prés volt. Az aszút péppé taposták vagy őrölték, és egy gönci hordóhoz annyi puttonnyal adtak, amilyen minőségű aszúbort akartak. Ezért a neve 3, 4, 5 puttonyos aszú. Az aszú törkölyt újra felöntve nyerték a máslást. A szamorodni olyan fürtökből készült, amelyből nem szedték ki az aszúszemeket. Ennek törkölyéből nyerték a fordítást. A hegyaljai bor a középkortól kezdve messze vidékekre eljutott. Különösen a lengyelek, németek, oroszok kedvelték, de a XIX. századtól Anglia, Hollandia, Amerikai Egyesült Államok is a rendszeres fogyasztók sorába lépett
A Hegyalján 1885-ben tűnt fel a filoxera (szőlőgyökértetű) és az 1890-es évek közepére a szőlők nagyobb része kipusztult Az újratelepítés nagyobb ütemben csak 1894-től indult meg amerikai alanyba oltott régi fajtákkal, 1900-ban 5700 kh. 1907-ben már 8700 kh Hegyalja szőlő­területe, és a borok minősége elérte a korábbi szintet.
A Tokaj-hegyaljai borvidék  a világ első zárt borvidéke, 1737 óta. Az UNESCO Világörökség Bizottsága mint kultúrtájat 2002-benben felvette a világörökségi listára Tokaj-hegyaljai történelmi borvidék kultúrtáj néven. A borvidék 87 km hosszú, 3–4 km széles, három jellegzetes hegy, az abaújszántói és a sátoraljaújhelyi Sátor-hegy, valamint a tokaji Kopasz-hegy közötti háromszögben, 28 település határában.


Az Alföldnek a Tisza és a Bodrog folyók által határolt mocsaras, lápos területe, főként elzártsága miatt, a népművészet archaikus formáit őrizte. A népművészet hagyományos díszítő elemei legtovább a len és kender felhasználásával készült szőttesek gazdag és változatos anyagán maradtak fenn.
A bodrogközi lányok és asszonyok legfontosabb téli háziipari foglalatossága volt a fonás és szövés. Lent és kendert minden parasztgazdaságban termesztettek, ezek feldolgozása egész télen munkát adott a vele foglalkozóknak, termékei ellátták a háztartások vászonszükségletét, a díszesebb darabok pedig ünnepi alkalmak elmaradhatatlan kellékei voltak. Az évszázados hagyományok szerint, öröklődött technikai ismeretekkel, a népi ízlésvilágnak megfelelő díszítőelemek felhasználásával készült szőttesek a Bodrogköz népművészetének legszebb emlékei, amelyekből múzeumunk is több száz darabot őriz.
A házi készítésű, egyszerű paraszt-szövőszéken előállított vászon – anyagát, készítési módját és díszítését tekintve – kétfajta lehet. A sima vásznat aprószöszből, szálaszöszből vagy fejeszöszből készítették aszerint, hogy zsákok, ponyvák – lepedők – női és férfi ruhák készültek belőle. A felszedett vásznak (szőttesek) fejeszöszből készültek s vagy minden szálát kenderfonalból, vagy felmenő szálát pamut-, kereszt szálait kenderfonalból szőtték (félpamut vászon).
A szőttesek díszítménye a színes fonál egyszerű beszövésével kezdődött, amelynek elsődleges célja a megjelölés volt. A változatosabb és nagyobb forma­gazdagságú díszítményeket szedett csík technikával alakították ki a vászonban a szövés során. A díszítő alakzatok a népi szemléletvilágból származtak és a mindennapi élet tárgyaira, a közvetlen környezetben talált egyszerű formákra utaltak. Eszerint adták a szőttesek díszítményeinek elnevezését is. Legismertebb szedett csíkok voltak a babás, békás, csattos, cserebogaras, cseresznyés, csőrögés, csillagos, fenyőfás, kis- és nagygereblyés, gyertyás,hernyós, kis- és nagypipás, láncos, lóherés, órás, rózsás, retkes, sifonos vagy szekrényes, téglis, virágos, stb. Minden olyan mintát felhasználtak a szőttesek díszítményeihez, amely a szövéstechnikának megfelelő geometrikus formában és részarányosán a szövőszéken kialakítható volt. A geometrikus részlet­formák a szövőszéken igen gyakran hajlékony növényi- és állatalakokká, madárfigurákká oldódtak. A díszítmény legjellegzetesebb színe a piros és a kék volt.
Vajon mi ösztökélte a bodrogközi lápok asszonynépét arra, hogy szőtteseket szőjön, annak díszítő munkájában mindig tökéletesebbet alkosson? – veti fel a kérdést a vidék szövő-fonó művészetének kutatója. Hiszen ezek a szőttesek csak a láda fenekén hevertek, dohosodtak még a harmincas évek elején is. A háztartásban felhasznált kendők, abroszok, felszedett csíkok nélkül is jól szolgáltak volna. Miért szövik hát a szőttest? A gyönyörűségért. Azért a szépségért, amit úgy lehet megtalálni, hogy évek során át dolgoznak érte, míg megteremtik maguknak a szépet és gyönyörködnek benne.