Mit jelent Péter Katalin történész professzornak Sárospatak és a Rákócziak öröksége?

Gyerekkoromban voltam először Sárospatakon. Édesapám vitt magával rövid időre, de a futó látogatásból életre szóló élmény lett. Nemcsak a háború után nagyon rossz állapotban lévő várra emlékszem, ahol Lorántffy Zsuzsanna ágyában aludtam, és ahonnan akkor még le lehetett sétálni a Bodroghoz, hanem a hely hangulatára is.

Hozzátartoztak a Rákócziak, mert volt ott egy nagyfiú, a nevére már nem emlékszem, aki fejből tudta a vár összes birtokosának a nevét. Elsorolta őket, majd megmagyarázta, hogy csak a Rákóczi család tagjaira érdemes emlékezni, mert ők voltak igazán nagyok. Így lett a tudatomban Sárospatak a magyar múlt szimbóluma. Aztán csatlakozott hozzá a tudomány szabadsága. Amikor kezdő történész koromban felmerült a feladat, hogy vidéken kellene kutatnom, egy pillanatig sem haboztam. Sárospatakra mentem, és kiváló emberekkel találkoztam. Hosszú lenne a névsoruk. Két kimagasló emberre gondolok a leggyakrabban.
Újszászy Kálmán professzor úrral élmény volt beszélgetni. Puszta lénye minőséget sugárzott. Vagy ott volt Román János tanár úr, aki nem látszott annyira tiszteletet parancsolónak, de mindent tudott. Egyszer akadt meg ő is és mindenki. Kezembe került egy 17. századból fennmaradt imádság, és senki nem tudta megállapítani, katolikus-e vagy protestáns. Akkor tanultam meg, hogy nem szabad merev fogalmakban gondolkozni; a történelem végtelenül bonyolult dolog.
Most már nem járok Sárospatakra. Öreg vagyok. Nem utazom. De abban, hogy ma sem tudok meglenni kutatás nélkül, sok minden mellett benne van Sárospatak is. Életem folyamán többször írtam erről a városról, a lakóiról. Írtam arról a várbirtokosról, aki Patakot a legjobban szerette, Lorántffy Zsuzsannáról, I. Rákóczi György erdélyi fejedelem feleségéről. A Rákóczi Múzeum kért fel a munkára. Nagy ajándékot kaptam vele. Soha munkát olyan szívesen nem csináltam, mint azt.

Péter Katalin